Garda-túra

A Garda-tó minden szempontból ideális motoros célpont, hiszen az odaút legalább annyira izgalmas, mint a helyszíni kanyargás! Nem beszélve természeti szépségeiről…! Biztos, hogy ezzel a megállapítással nemcsak kis csapatunk tudott azonosulni, hiszen Észak-Olaszország eme gyöngyszeméről sok túrabeszámoló látott már napvilágot. A miénk nemcsak azért különbözik ezektől, mert mi éltük meg, hanem azért is, mert a résztvevő motorok 95%-a Varadero volt! (Bocsi Lölő)

Első nap:
Nem akartunk hajtós kirándulást, ezért nem tekertük le egyszerre a távot. Villach mellett, Krumpendorfban álltunk meg először az Egger szállodánál. Mivel kora délután már a szobáink kulcsait szorongathattuk, a gyors kipakolást követően megcéloztuk a környék egyik nevezetességét. A tengerszint felett 851 m-rel áll Maria Wörth felett, a Pyramidenkugel kilátó. A 3 kilátóterasszal tagolt építmény 54 m magas, ahonnan akár az olasz Alpokat is meg lehet szemlélni.

Persze, ha éppen nem takarjuk ki…

Szeptember elején még bőven hosszúak a napok, ráadásul a vacsoraidő is messze! Célozzuk hát meg a Minimundust! Klagenfurt „Lilliputvárosa” igazi csemege a világ építészeti remekeit valamire is értékelő turistáknak. Nem kell messzire utaznia például annak, aki fotót akar otthoni albumába a Kínai falról, vagy ugyanezen időzónában maradva, akár a Fehér Háznál támaszkodva. De ha elég türelmes, helyben részesévé válhat a következő űrsikló indításának is:

Az élményeket a vacsora mellett soroltuk, amikor megérkezett „hétországvándora” Yamaha FJR-e nyergében. Lölő kevésnek találta az előzetesen megismert távot, így pesti indulásunk előtt Németországban is gurult kicsit. Elmondta milyen fondorlatokat alkalmazva jutott asztalunkhoz, majd ismertette az oldaldoboz rögzítésének új módszerét spanifer használatával… Biztosítottuk megértésünkről, de felmerült a kérdés, hogy miért utazik akkor „zongorán”…?!

Második nap:
Reggeli után a GPS-en célként Brenzone-ra böktünk, ám addig se maradjunk látnivaló nélkül, fellendültünk a Mölltalhoz. A parkolóban nem volt nagy zsibongás…:

1997-ben nyitották meg a földalatti gleccservasutat, mellyel egész évben könnyen elérhetővé vált a Mölltal-gleccser. Az elektromos motorral szerelt vasút 8 perc alatt 1000 m-nyi szintkülönbséget áthidalva visz fel, a 2200 m magasan fekvő középállomásra. Innen 6 személyes kis kabinos felvonókkal lehet feljutni a 2800 méteren fekvő ultramodern Eissee étteremhez, majd a felső pályákhoz. A gleccserre egy kétüléses és egy új hatüléses lift szállítja az utasokat közel 3200 méterig. Mi síléc hiányában, csak az étterem szintjéig utaztunk, de nem csalódtunk a látványban! Bejártuk a sziklás fennsíkot és töltöttük a memóriakártyákat...

A parkolóban ismét beöltöztünk, majd a Dolomitok felé fordultunk. Mindannyian jártunk már az előző szezonban erre, de a hegység annyira lenyűgöző, hogy nem lehet betelni vele! A Sass Pordoi az egyik legmagasabb csúcs errefelé. A 2.950 m magasan található kilátóba, a közút szintjétől kabinos felvonóval lehet eljutni. Ma ez a túra elmaradt, mivel már késő délután értünk a kasszához, másrészt vártak a vacsorával bennünket Brenzone-ban. Így hát felidéztük emlékeinkből a tavaly készített gyönyörű képeket. Persze azért tudjuk bizonyítani, hogy itt is jártunk...

A Gardához szürkületben érkeztünk, de Riva fényei így is meghatározó élményt jelentettek. A szállásra becuccoltunk, megvacsoráztunk és a másnap útvonalát terveztük Ferkével újra. Ő már járt a környéken és lelkesen sorolta a várható látnivalókat.

Harmadik nap:
Reggel a szobánkból nyíló eszméletlen kilátással nem tudtunk eltelni. Majdnem a reggeli rovására ment…Jóllakottan indultunk Malcesine-be. A Monte Baldo látványossága egy 360 fokban körbeforgó kabinnal utazva mutatja be a bámészkodóknak a Garda hegyekkel körvonalazott vad vidékét, miközben 70-ről 1.700 méterre emelkedik.

Nem kis riadalmat keltett a helyi „hegyi ember” felbukkanása…

Malcesine-t elhagyva északi irányban gurultunk, cél a Varone vízesés volt Tennoban, valami eldugott hasadék mélyén. Ferke tudta, hogy merre… Lassan már derengett a felismerés, hogy érdemes volt eljönni és sok-sok órát utazni, de beletelt még további 25 percbe, míg elértük Tennot, a vízesést és a szívdobbantós extázis állapotát. A meredeken felfutó sziklafalban egy mély hasadékba vezetett a két méter széles kövezett út, alig pár méter múlva szitáló aprócseppes vízfüggönnyel, zöldellő mohával és dübörgő falakkal szemeztünk. Tíz méterrel beljebb (és 100.000 vízcseppel vizesebben J) elénk tárult a dübörgő vízoszlop…! Csaknem 100 méter magasságból zúdult a sziklák között, miközben körbevett a levegőben kavargó ezernyi táncoló csepp a reflektorok fényében. - „Hihetetlen!” – „Az!” – „Aha!” – „Hihetetlen!”, ismétlődött ugyanez a magasröptű párbeszéd még tízszer, majd elkezdtünk kimenekülni a nagymosásból. Kint ismét napsütésben hunyorogtunk, ahogy elkezdünk felmászni a felső erkélyhez vezető lépcsőn. Fent egy barlangon keresztül a vízesés kürtőjéhez lépdeltünk, hogy ismét áztassuk a fényképezőgépeket. A parkolóhoz vezető úton – a helyi botanikai csodák láttán - felidézni próbáltuk a biológiai tanulmányokat, kevés sikerrel...

Arco felé gurultunk tovább, majd Dro és Drena következett. Csaknem Trentóig kanyarogtunk ebben az irányban, majd Nyugat felé az SS237-esen, Storon keresztül érkeztünk a Garibaldi-házhoz. Amíg mi a kilátásban gyönyörködve próbáltuk betájolni szállodánkat, Zita a helyi tehenek idomítására adta a fejét...

A helyi „Ristorante” készletéből rámentünk a teákra, így aznapra a forgalom is adott volt..! Brenzone-ba ismét Riván át vezetett utunk, majd a kiadós vacsorát követően még hosszasan beszélgettünk.

Negyedik nap:
Ez alkalommal a déli partot tettük favorizálttá, a délelőtti program Sirmione volt. A tóra mélyen benyúló földnyelv csücskén található a város, mely Észak-Olaszország egyik drágaköve. Jellegzetessége a XIII. századi Scaligeri család tulajdonát képező vár, mely nem kevés képeslap témájának szolgált alapul. Így mi sem tétlenkedtünk..:

Egy ekkora turistaforgalommal rendelkező helyen nem jelenthet gondot egy ebéd!- gondoltuk déltájban. Aztán mégis… Míg a várral ismerkedtünk, kissé elszomorodott az idő. Így sokan kerestek az éttermekben menedéket azok közül is, akik eredetileg később tervezték mindezt… A part felé haladva végül mégis találtunk a csapat létszámának megfelelő helykínálattal rendelkező kerthelyiséget. A vihartetőre futtatott növényzet fedezékéből figyeltük az üzletsort rohamozókat, amint felvásárolták a kínai esernyőkínálatot…J Míg ebédeltünk az idő is jobbra fordult. A parkolóba érve, nem kis meglepetéssel nyugtáztuk, hogy az esősávok csak az úttest egyik oldalát áztatták, míg a túloldalon várakozó autók szárazak maradtak… Ha már erre jártunk, nem hagyhattuk ki a Gardalandot! A környék leghíresebb látvány- és szórakoztató parkja nemcsak gyerekeknek készült. A kapunál egy összegben leszurkolt díj fejében minden kipróbálható a 46 hektáros területen, aminek teljes bejárásához két nap is kevés lenne! 

A szórakozást a szálloda medencéjében fejeztük be. Ferke és Lölő voltak olyan bátrak, hogy este 7-kor mártóztak meg. Itt 25 C volt, miközben az otthoni hírek ezen a napon + 3 C-ról számoltak be.... 

Ötödik nap:
A helyi tévék 1200m-es magasságig havazással ijesztgettek, így megváltoztattuk a hazafelé tervezett utat. Nem a Dolomitokon, hanem Velencén keresztül gurultunk Magyarország felé. Paliék még nem jártak a lagunák között, így adódott a kérdés; miért ne menjünk le a szigetekhez!? Kellemes meleg várt minket a központi parkolóban. A motorosokat nem zaklatják errefelé holmi parkolócédulákkal! „Leszerszámoztunk” és elindultunk a Szent Márk tér felé. Hogy ne töltsünk annyi időt, megváltottuk a vaporettóra a retúrt. Mint mindig, most sem csak a mi kis csapatunk nyüzsgött a Doce palota környékén… A galambok viszont egyáltalán nem zavartatták magukat...

Lassan búcsúztunk Velencétől és nekivágtunk az Alpoknak. Az olasz –osztrák határnál már nem volt igazán őszinte a mosolyunk. A hőmérséklet csökkenésének eredményeként előkerültek az esőruhák is. Ember fia nem hinné, hogy szeptember első hetében tud ilyen időjárás uralkodni… Mire mind a 2500 kalandos túrakilométert eltűntettük visszapillantóinkban, Körmend után jártunk. A késői órára – na és persze hősiesen kitartó utasainkra – tekintettel megszálltunk a Wagner Panzióban Alsóújlakon. A késői óra ellenére fejedelmi vacsorát rittyentett a tulaj nekünk! A másnapi reggel sokkal pihentebben talált a nyeregben. Már az sem tudta kedvünket szegni, hogy Székesfehérvárig folyamatosan esőben közlekedtünk. Búcsúzáskor egyhangú volt a megállapítás; van még mit megnéznünk a Gardánál jövőre is…

- cs -